December ot esteje. A sotet mar mindent beboritott kopenyevel, az aramszolgaltatok dorzsolik markukat. Apro fenygombok, izzok, neonok mindenhol. Csodaszepek vagytok. Szivem osszeszorul latvanyotok szepsegetol, ahogy utat mutattok kaprazatkent nekunk, halando embereknek. Lelkem es gyomrom mohon tomom szepsegetekkel, ugy, ahogy a szomszedos padon didergo hajlektalan bacsika... Nem vagyunk masok, nem lehetunk masok... Maganyunkba es banatunkba sullyedve legbelul ugyanazt latjuk ...

En oszinten szerelmet vallok neked, mig Te erzelmeket hazudsz tekinteteddel. O rank se hederit. Mi nem elhetunk meg egyutt akkor semmit? Ti ezt tudtatok, de melyen hallgattatok, Ok pedig mar csak hangosan nevetnek ...

Multam oklendezem; mintha gyomorszajon vagott volna valaki. Rosszul vagyok. Konnyek fullasztanak. Levegoert kapkodok. Taknyom - nyalam egybefolyt, fullaszt, fojtogat: erosodik a hanyinger. Meztelenul fekszem a hideg csempen, a fugaba probalok kapaszkodni apro kormeimmel, fulem sipol, a sotetseg betakar... Eszmelek... Ujra oklendezem, majd egy erosebb ingerrel sulyosabb, fako masszakent eddigi eletem a feher csempere hanyom... Fejem a kad szelere ...

- Latni akarom a vilagot! - mondtad magad ele bamulva. En minden nap latom, mikor melletted ulok - gondoltam, de nem szoltam. Neztelek es hallgattalak tovabb, ahogy a vagyaidrol beszelsz. Akkor sem mondtam semmit, amikor egy szo nelkul felalltal az asztaltol, s ram neztel smaragdszinu szemeiddel: - Megyek - mondtad. Csak bologattam, es igyekeztem mosolyogni, mikozben belul halaltusam vivtam. Figyellek, ahogy eloveszed ...

Zaporozo sos konnyeim hullamzasaval keverem fel elottem piheno italom sima viztukret. Nezem... Arcom a felszallo forro goz mossa tisztara, de mocskos es sotet lelkem haborgasan ez mit sem segit. Testileg mar messzire vagyok tole, de szivem lathatatlan szalakkal szott hidjat nem tudtam felegetni. Mit sem er a tavolsag... Lehunyom szemeim. Hatradolok. Probalok lelegezni. Az eletbenmaradas osztone dolgozik bennem, bar akaratommal ellentetes. Nem ...

Hiányának fullasztó érzése markában tart. Nem tudok szabadulni. Nap nap után, éj éj után, az idő vasfoga már rozsdásodik, de semmi változás. Életterem még inkább beszűkült, olyannak érzem magam, mint egy méh, aki nem talált haza a zöld kaptárába: a hideg szél messzire elfújta, s mozdulatlanul, önkívületben fekszik a fűben, a halál dermesztő, egyben megváltó érintésére várva. Próbálok nem sírni, de nem megy. Próbálok mosolyt erőltetni megcsúnyult, bedagadt arcomra, de ez sem ...