Welcome home

Zaporozo sos konnyeim hullamzasaval keverem fel elottem piheno italom sima viztukret. Nezem... Arcom a felszallo forro goz mossa tisztara, de mocskos es sotet lelkem haborgasan ez mit sem segit.

Testileg mar messzire vagyok tole, de szivem lathatatlan szalakkal szott hidjat nem tudtam felegetni.

Mit sem er a tavolsag...

Lehunyom szemeim. Hatradolok. Probalok lelegezni. Az eletbenmaradas osztone dolgozik bennem, bar akaratommal ellentetes. Nem tudok ujabb es ujabb kihivasokkal, problemakkal szembesulni.

Csak ulok tovabb gondolataimmal, mikor hirtelen feltepoodik egy ajto, s az evtizedek ota jol ismert haverjaim aradnak asztalomhoz, vallamra telepedve. Kenyszeredetten pacsival udvozlom oket, de udvariasan haritani probalom tarsasagukat.

Veszett ugy. Pofatlanok. Onzo, mocskos banda. Vegul is...Passzolnak hozzam. Amilyen a mosdo, olyan a torolkozo.

- Most oszinten, kurva szarul nezel ki. Ma valahogy kulonosen - veti oda hangosan Komplexus.

Erzem, hogy a korulottem levok szemparjai ram szegezodnek, s az emberek egyetertoen bologatnak Komplexus megjegyzesere. Lehajtom fejem, nem valaszolok, hiszen a torkomat szorongato sirassal valo hadakozasom igy is elegge lefoglal.

- Neee maaar! Ne mondj neki ilyet, mindenki igy is minket nez, tiszta gaz ez az egesz! Mindjart az asztal ala sullyedek szegyenemben... - kontrazik ra Szorongas.

- Szar az elet gyerekek, en mindig is mondtam nektek, de sosem hallgattatok ram! Legjobb lenne mar eltakarodni errol a mocsok vilagrol - osszegzi Banat koma a dolgokat, s bolcsen mantraz tovabb, igyekszik eletfilozofiajanak magjait tudatunk termekeny foldjebe elvetni.

- Lepj tul a dolgon! O mar siman tul van mar mindenen! ...Mar, ha a kozottetek levo tortenesek barmit is jelentettek szamara...Persze a babjatekon kivul...

Felelem haverom meglatasara en is ezerszer gondoltam. Ra mindig "szamithatok", ha realisan probalom latni a dolgaim. Fulembe duruzsolt szavai melyre ragjak magukat paranyi agyamba... Nincs tamogatasom. Mara vedtelenne valtam vele szemben. Igen. Tulvan bizos mindenen... Mas van... Mas lehet... Mindent elrontottam... Keves es csunya vagyok, nem felelhettem meg neki, hiszen o gyonyoru... Elveszitettem ot...

Gondolatok, erzesek kavarognak bennem, mar-mar egy tornado sebessegevel, zavarodott vagyok. A ram telepedett tarsasag altal gerjesztett hangzavartol zug a fejem. Szabadulni akarok.

Felallok, gyorsan fizetek, elkoszonok toluk.

- Sorry sracok, de nekem most mennem kell! "Orultem" a talalkozasnak, majd kesobb biztos osszefutunk, hiszen hazakoltoztem, igy tobbet tudtok majd rajtam logni - vetem oda gunyosan, amit sem releiknek nem sikerult befogniuk, sem annak dekodolasa nem tortent meg.

Gyorsan elindulok a kijarat fele, idot sem hagyva arra, hogy felocsudjanak mondataimtol. Ujjaim az autom kulcsan, kattan a kozponti zar.

Mar nyulnek az ajtohoz, mikor latom, hogy cipofuzom kioldodott. Fenebe! Lehajolok, hogy bekossem.
A kisvaros reg nem hallott zajat szivacskent issza lelkem: moraj, hangfoszlanyok, autok ajtajanak tompa puffanasa, dudalas, bicikli lancvedojenek koszolasa ahogy a pedal hozzaer, tavoli nevetes, egy kisgyerek sirasa... Ismeros illatok, a fenyek jateka. Felsohajtok. Erot veszek magamon, felallok guggolasombol. Megszemlelem muvem; jo, igy talan kibirja a cipofuzom meg egy darabig, mig celtalanul megyek egyik helyrol a masikra. Nyulok az ajtohoz, nyitom, bevagodok az autoba, az inditokulcsot a zarba passzintom, forditom, a motor bepoccen...

Szokasomhoz hiven balra indexelek, majd a visszapillantoba nezek.
A dobbenet es a csalodottsag keseru elegyenek izet erzem a szamban. Lerazhatatlan kullancsaim ott vigyorognak az uleseken, megtoltve ezzel piciny, negykereku, benzinszagu vilagom.

- Na, hova megyunk most? - kerdezi unottan, savanyu arccal Banat.

Ujjaim elfeherednek a kormany szoritasatol...

Welcome home.