Képzelet

- Latni akarom a vilagot! - mondtad magad ele bamulva.

En minden nap latom, mikor melletted ulok -
gondoltam, de nem szoltam.
Neztelek es hallgattalak tovabb, ahogy a vagyaidrol beszelsz. Akkor sem mondtam semmit, amikor egy szo nelkul felalltal az asztaltol, s ram neztel smaragdszinu szemeiddel:
- Megyek - mondtad.

Csak bologattam, es igyekeztem mosolyogni, mikozben belul halaltusam vivtam.

Figyellek, ahogy eloveszed sisakod, szep, ferfias kezeddel beinditod motorod, feloltozol. Nem akarom, hogy egy tizedmasodperc is kitorlodjon emlekeimbol, ezert argus szemekkel kovetem mozdulataid.
Utoljara ram nezel vilagitoan zold szemeiddel sisakod alol, erzem, mar kezd remegni mindenem es mindjart osszeesek attol a hasito fajdalomtol, amit a mellkasomban erzek, latasom homalyosodni kezd, amit az elobujo konnycseppeknek koszonhetek. Szerencsere nem latod kinszenvedesem.

- Koszonom! Jo volt... Holnap... - mondod.

Bolintok, pedig tudom, az a holnap sosem jon mar el nekem.

Fellepek rolleromra, te pedig lassan, magabiztosan indulsz motoroddal az ellenkezo iranyba. Kovetlek tekintetemmel, mig el nem tunsz szemeim elol. A hasogato fajdalom ekkor erosebben kezd kinozni, tenyerem mellkasomra szoritom, de gyenge vagyok. Konnyek tornek elo szemeimbol, majd sietve szaladnak vegig arcomon. Oh sziv! Nyugodj!

Akkor lattalak utoljara, de azota is bennem elsz.