Létvágytalanság

Mar nem kellek senkinek.

Ferfitol ferfiig jarok, szerelmet konyorogve, de csak lenezo tekinteteket es eles, szivbe markolo kacajt dobnak lelkem ures kalapjaba.

- Nezz tukorbe, a te szavatossagod 20 eve lejart, nem latod..? Menj haza, te senkinek nem kellesz mar!- nevetnek, s en elhiszem szavaikat.

Mar nem kérek szerelmet, ezen vagyam szivem melyere zartam, a kulcsot eldobtam valahol a vilag zold fuves, viragokkal tarkitott tavaszi mezejen. Szomoru lelkem konstans mosolymaszk ala bujtattam: emberrobot lettem.

Immár ágyrol ágyra jarok, ismeretlen ferfi mellol kelek, es egy masik, idegen mellett hajtom alomra fejem.
Szereto vagyok? Egy mocskos kurva? Vagy csak hedonistakent probalok menekulni magatol az elettol...? Mindegy milyen szep kopenybe probaljuk burkolni a fajo, rut igazsagot, belul ugyis tudjuk mik vagyunk...

Ágyra jarok, szolgálom mas oromet testemmel, felhazug szavakkal, hazug lélekkel, mellyel onmagam fojtom meg. Használjátok es bemocskoljátok erzekeny lelkem templomat, s en szo nelkul turom: husommal szolgalom kéjeteket zokszo nelkul, lesve kieleguleseteket, mely utan ondoszagu, izzadt testetekkel lelketlenul loktok el magatoktol...
Mindent a semmiert...
Hmm... Valahogy megis apro, homokszemnyi orom leledzik bennem mélyen, hiszen valamire megis kellettem valakinek, aki par masodpecre oromét lelte bennem. Onamitasombol egy mondat ebreszt:
-15 perc mulva jon egy busz, meg elered, ugye? -kerdezi elllentmondast nem turoen az arctalan hang.

Bolintok, kapkodom ruhaim, a szavak sulya eroset ütott, a konnyek szemembe ragadnak, lelkem sajog a megalázás ostorátol.
Nem tudom, talan sajnalom magamat, vagy csak hianyzik egy oleles, az igazi szerelem, vagy egy kedves szo attol a ferfitol akit szivemben orzok... Bevillan a kulcs, amit a mezon eldobtam, pedig azt hittem szivem melyere zartam, s igy soha nem jut mar eszembe. De megis. Talan meg kellene keresnem, tartson barmeddig is...
Hirtelen valt a kep, epp a hajam probalom gyorsan megigazitani, es a tukorben meglatom oreg es csunya arcom...
A valosag mellbevago: nincs ertelme kulcsot keresnem ilyen kulsovel mar... De talan... Nem. Az elet nem rozsaszinu edes vattacukor, csak egy sivar es kegyetlen videk, ahol ha nem probalsz meg talpon maradni, meghalsz. Kopd hat szembe elveid, vagyaid, es alkalmazkodj.
Elkoszonok az arctalan lelektol, akit idegesit jelenletem, noszogat, hogy tunjek mar el vegre. Fogom a taskam, es mar szaladok is valamerre a sotetben egy buszmegallot keresve, jegyert kotoraszok a zsebemben, de nincs. Utolso fillereimbol veszek egyet, csak eljutok ezzel valameddig utamon...

Már ulok es hallgatom a kerekek koppanasat, ahogy egy-egy katyu csapdajaba esve fajdalmasan sikoltanak, figyelem a motor monoton, bugo dalát, ahogy szomoruan nekem dalol.
Egyedul vagyunk a soforrel a buszon, arcom a koszos es hideg uvegnek nyomva halkan bogok, konnyeim az atlatszo vilagom feluleten sietve futnak a padlo fele, uvegablakom masik oldalat apro esocseppek kezdik nyaldosni...
-Ennek nem igy kellene lennie -suttogom magam ele, mikozben az ablakon át bámulom a sotetseg fekete barsonyruhajat.
Rad gondolok, hogy megnyugtassam haborgo belsom.

Haldoklom. Szomjazom lelked, ehezem tested, de nem kellettem...

Nem akarom ezt az eletet, de mi mast akarhatnek, hiszen neked nem kellettem semmire. Semmire... Ennyit erdemlek, azt hiszem.
Eszembe jut egy mondatod: bizonyos szint alatt nem ismerkedunk... Okolbe szoritom kezem, kormeim tenyerem husaba vájnak, vért fakasztva, de mar eszre sem veszem. Szivem elesen nyilall, osszegornyedek a fajdalomtol, mikozben megallithatatlanul zokogok: bár lehettem volna azon szint felett. Hogy megismerj igazan, hogy akarj te is engem... Barcsak...


Sirva ebredek a kanapen.
Jol emlekszem a leirt almom minden reszletere. A sotetben kibotorkalok a furdoszobaba, hogy forro vizcseppek zuhatagaval mossam le testemrol remálmom mocskat, de az utanad sajgo lelkem mivel tudnam gyogyitani...