...ennyi hat...

A mai nap minden maradek remenyem osszezuzta.
Ha van valaki, aki vigyaz az emberi testbe eroszakolt lelekre, akkor az enyem valahol pecazik, messze tolem...

Mindennek vege.
A tenyek, tettek, eles keskent hasitjak fel borom, elso dofeskent egyenesen szivembe szurnak, majd onnan lassan haladnak lefele... Tudombe. Gyomromba. Alhasamba, ezzel kiontva beleim, vegso csapaskent pedig termeketlenne teszik mehem.

Mar nem ellenkezem. Ulok. Konnyezem. Gyere. Csinald hat, vegezz velem gyorsan. Inkabb ez, mint hogy az amitasbol es remenybol szott sotet haloddal tekerj szorosan korbe, es ezzel a vagyakozasba fonnyadjak, fulladjak bele.

De mar keso. Tudod te jol, mily keso mar nekem: lenyed hianyatol vergodve fuldoklom, te pedig elegedetten szemleled vergodesem.
Kesed tompa. Nem tudsz vegezni velem soha mar, en pedig itt ragadtam ebben az ures vilagban szenvedve attol, hogy nem vagy, nem szolsz tobbe hozzam, nem lathatlak es soha nem erinthetem lelked borbol varrt burkat, te pedig soha nem is akartad erinteni enyem...

Zombiva valtam.
Semmi nincs tobbe. Sem jovo, sem jelen, multam pedig lehet sosem volt.