Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó
Bejelentkezés
zivatarfelho

Ordinary day

zivatarfelho · 8 hónapja
Hiányának fullasztó érzése markában tart. Nem tudok szabadulni. Nap nap után, éj éj után, az idő vasfoga már rozsdásodik, de semmi változás. Életterem még inkább beszűkült,  olyannak érzem magam, mint egy méh, aki nem talált haza a zöld kaptárába: a hideg szél messzire elfújta, s mozdulatlanul, önkívületben fekszik a fűben, a halál dermesztő, egyben megváltó érintésére várva. 

Próbálok nem sírni, de nem megy. Próbálok mosolyt erőltetni  megcsúnyult, bedagadt arcomra, de ez sem megy. Fogkefémet görcsösen szorongatom, sós könnyeim fogmosás közben beszivárognak ajkaim közé, de én csak meredten nézek magam elé a tükörbe, bár a könnycsatornáimon át szivárgó folyadék elhomályosítja látásom. Köpök egy adag  habos-nyálas fogkrémet újra, majd kimosom a szám a folyó vízsugár alatt. 
Igyekszem letörölni bánatom tárgyi bizonyítékait, de csak újak törnek elő rejtekemből. Előkerül egy fésű, amivel igyekszem rendbe szedni azt a 3 szál, extra vékony textúrájú hajszerkezetemet. Jéghideg vízzel megmosakszom. Magamra nézek. Állok, nem mozdulok, mintha némán a tükörképemnek jól beolvasnék. Meg akarom tudni ki és milyen is vagyok valójában. Muszáj lenne. Ez vagyok én? Ilyennek lát más? Látja nagy orrom, apró barna szemeim, a hatalmas forradást a nyakamon, amorf molett testem? Én sajnos látom. Vajon más mit láthat még? Érdekli-e más belőlem? Egyáltalán én érdeklek-e bárkit. Az, ami én vagyok belül, amivé a szocializációm, és a majd negyven évnyi "életem" kalandja tett. Vagy csak a külső...?

- Csak a kűlcsíny számít - vonom le a konzekvenciát-, ezért történik minden így. Nincs esélyed nála - mondom ki magamnak félhangosan. 

Lehajtom a fejem, elpakolok gyorsan magam után, s a szoba egyik ablaka felé igyekszem. A súlyos, valamikor fehér függöny szélénél kilesek a szűk utcára. Lassan a szürkület veszi át a hatalmat a fény felett. Ennek máskor már örülnék, de most a jeges rémület markolja meg lelkem: eltelt tehát egy újabb nap úgy, hogy nem reagált semmire. Ez az érzés az, ami leírhatatlan ürességet, fájdalmat, és kétségbeesést generál lelkemben, ezért félek újra a sötétség eljövetelétől. Nem találom a helyem, mennem kell. Órámra pillantok, a mutatók csigalassú mozgása mintha felgyorsulna, még több stresszt pakolva ezzel vállaimra. Kétségbeesek. Magamra kapok egy farmert, beleugrok imádott Tiszacipőmbe, felkapok egy háromnegyedes ujjú felsőt, arcom próbálom vállalhatóvá tenni a társadalom tagjai előtt, akik oly kényes elvárásokat támasztanak mindenki felé: megjelenésben mindenféleképpen. Mondanom sem kell, nem sikerül, hiszen a kézremegésem már majd egy hete tart. Igen vicces végeredmény néz vissza a tükörből rám, de nem érdekel már. Karikás szemeimen és arcom pirosságán valamit tudtam korrigálni, de a puffadtságommal és a szemeim vörösségén képtelenség javítani, a ronda arcberendezésemről már nem is beszélek, de momentán nem költekeznék plasztikai sebészi beavatkozásokra, no, nem mintha meglenne rá az anyagi keretem. 

- Íme az ember lánya, akin már segíteni sem tudna senki! Dehát... Mindenki bassza meg a segítségét, én nem kérek belőle- gondolom hozzá. 

Hajam összefogom hátul szokás szerint, felkapok egy hosszú fekete lábszárközépig érő kardigánt, hátizsákomba bedobok egy kis vizet, igazolványaim, és egy hatályos Btk.-t, kamu olvasmánynak, de tudom, hogy ez már ennyi, mert minden, ami éltetett és motivált, vele együtt tűnt el. Az ajtóban felveszem a rollerom, bezárok mindent magam mögött, és szorongva belevetem magam a pesti csúcs adta "örömökbe". 

Gyűlölöm ezt a sok embert. A zajt, a mocskot, a bűzt, a látható nyomort és a megfelelési kényszerrel küzdő dizájnmacákat az e heti mr. tökéleteseikkel. Fejem lehajtva jutok el a a zebráig, várom a zöld adta menekülőútvonalat. A szél arcomba vág. Hideg. Arcpirítóan hideg. Testem körbefogja, szorongatja, de nem érdekel. Fázzak akkor, legyen hát. Lábammal egyre gyorsabban hajtom magam, bravúrosan kerülgetek tócsákat, kátyúkat... Olyan mesterségesen precíz kerületnek láttatja magát ez az V. kerület, közben meg...Belülről rohad ez is, mint a színes falevelek, amiken meg-megcsúszik rollerom kereke, instabillá tevén ezzel száguldásom. Nem érdekel, ha újra ölelkezem az aszfalttal, ha újra széttöröm magam. Arra gondolok csak, hogy megyek. Önkéntelenül is abba az irányba, ahol legutóbb és az előtt, és az előtt, és előtte is vele találkozhattam, ahol láthattam, ahol vele ihattuk le magunkat: hosszú kávékkal. Nem látom a forgalmat, csak az emlékképeim pörögnek szemeim előtt, az agyamban, könnyem újra megindul, meg kell állnom orrot fújni, arcot törölni, nem érdekel mások tekintete. Örüljenek, hogy az ő életük oly tökéletes és rendben van az én káoszelmélettel telítettel szemben. Érzem tekintetüket magamon, és már nem bírom ki, hogy ne nézzek fel rájuk és ne bámuljak az arcukba egy "mi van baszd meg?" tekintettel. Hm...azt hiszem ez be fog válni, alkalmazás kipipálva. 
Céltalanul folytatom célom felé utam. Átvágok itt, befordulok ott, elrollerozom e mellett...és... Szabadság tér. Szívem összefacsarodik, ahogy a székház és a kávézó felé gurulok. 

Be szeretnék ülni inni egy kávét, de félek egyedül és értelmetlennek is érzem, nem is engedhetném meg már magamnak. 
Kávé. Amióta lelépett (vagy elüldöztem?) életem küszöbéről (természetesen ellenkező irányba, mint amerre én álltam), azóta nem ittam kávét. Elkészítettem...kezembe vettem kék csészém, de nem tudtam ajkamhoz emelni, a lefolyóban kötött ki. Nélküle nem úgy esne. Nem tudom mi van velem...
Az az érzés, amikor jött az üzenet viberen, hogy "Kv?", igen...az az érzés hiányzik. Az a valami ahogy elkészültem fél óra alatt és már meg is érkeztem leizzadva, ezerfelé égnek álló hajszálaimmal, rollerommal az "asztalunkhoz" (..asztalunk...mert nekem ez az asztalunk is olyan fontos dolog volt, hiszen ő és én ültük körbe)... Ahogy megláttam: ezer közül felismerem már messziről, hisz oly különleges, imádom a stílusát, olyan kisugárzással bír, szinte ragyog a sok sznob pózingoló majom között. Hozzá igyekeztem hát, hiszen elhívott, szinte lebegtem a boldogságtól. Ezek a percek, jobb esetben óra vagy órák voltak azok, amik éltettek. Látni őt. Hallani, hallgatni, vagy csak együtt hallgatni. Kávézni. Elmerülni gyönyörűséges világító zöld mocsárszemében, nézni a mellkasát, ahogy emelkedik ahogy lélegzetet vesz, szemeimmel végigsimogatni karjának bőrét, amit puha szőrszálak borítanak...Vajon milyen illata lehet... Lebuktam biztos párszor, hogy őt vizslatom, de mentségemre legyen mondva, neki lehetetlen ellenállni. Rám nézett. Nem szólt. Nyelni és lélegezni is alig tudtam olyankor. Tényleg valami modern kori költő tudná azt az érzést monitorra vetni, én meg sem próbálom.  Az, hogy olyankor nem borítottam fel az asztalt és nem rontottam rá egy ölelésért, nem is tudom minek köszönhettem. Talán annak, hogy mindig igyekeztem valamibe kapaszkodni: hol a  csészébe, hol a saját combomba, vagy a székem karfájába, az asztal lapjába... 

Nem. Nem mehetek a kávézó felé. Nem bírnám ki. Mi lenne, ha mégis ott ülne? Azt hiszem ott halnék meg... Hova menjek... A hideg már bicskával kezd támadni. Meglátom a "padunkat"... Nekünk padunk is van...volt... Szerencsére nem ül senki ott, hiszen ilyen időben senki nem lenne olyan hülye, hogy egy padon ücsörögjön. Persze én kellően "elmebeteg" vagyok ehhez. Sajnos a "padunk" körül nagy a nyüzsgés, állig kabátba öltözött emberek apró kutyáikkal elmélyült társalgást folytatnak. Nem akarom őket megzavarni, így a mellette levő padra ülök le, leveszem hátizsákom rollerom letámasztom. Arccal a padunk felé. Látom magunkat, látom őt. Persze mindez csak vízió.
Minden emlékem tépőzára megnyílik, rám zúdul megélt, de véges boldogságom kincse. Mennyire tudtam már akkor, hogy nem lehet igaz, de mégis belementem és elhittem. Hittem neki, bíztam benne. Igenis van és volt hitem. Olyan férfi, mint ő...Ilyen nő, mint én. Érthetetlen, hogy hogy is állhatott akkor szóba velem, hiszen ő annyira különleges és ragyogó egyéniség. Minden perc megérte vele. Egy a baj: hogy már nincs ilyen. Vagyis nekem nincs vele. Nem tudom  hol van... Remélem él és minden rendben, de nagyon félek... Bár minden rendben lenne. 

Elfordulok. Tekintetem az épület apró részleteibe merül: ablakokat számolok, koszos üvegeket. Melyik irodában ült vajon. Erre nézett az ablaka, volt ablaka? Felnézek, a székház tetején levő korlátszerűség betonból. Automatkusan számolni kezdek, mint valami autista: egy kettő, három, négy... Biztos oda fekszik a mesterlövész, ha szükséges, hisz kényelmesen ki tudja támasztani bipodjával fegyverének csövét, s még ő is el tud nyújtózni, jó rálátással bírva a terepre. Még scout sem kell. Nem tudom miért futott át ez a gondolat a fejemen... 
A fények tompulnak, más színben festve meg az előttem tornyosuló hatalmas épületet, aztán hirtelen a narancssárgás fények veszik birtokba a teret, amik idővel fehérebbé válnak. 
A kutyás brancs már rég hazasétált. A szél felerősödött. De ülök a hideg padon a magam csendességében, fülhallgató a fülemben, amiből az M83 Midnight city című száma ismétlődve szól hozzám. Előveszem telefonom, megnyitom a vibert. Semmi üzenet. Görcsösen kilépek-belépek, frissítek. Semmi. Könnyek jönnek. Megállíthatatlanul.

- Hát ennyi vagy neki! - gúnyosan és halkan súg belülről valami hidegen a lelkembe.
 
- ...Nem tudom. Ő ilyen, hisz tudod... Bármi lehet... - válaszolok vissza magamnak.

- Ó...Bármi? Ha valakinek egy hajszálnyit is számítanál, miért is tenne ilyet? Hiszen ismer, tudja, hogy milyen vagy! Vagy az elmúlt majd 4 hónap alatt ennyire sikerült megismernie? Tényleg? Na ne máááár! Ébredj, hiszen ennyire vak nem lehetsz!

- Ő nem akar bántani... Nem direkt teszi ezt...nem teheti ilyet direkt senki...Ő jó. Nem gonosz, azt írta nem játszik velem. Hiszek neki... Nem tudom miért. Érzem, hogy hihetek neki. Bízom benne...

- Kislány! Lúzer vagy! Itt nem tiszta valami. Te csak egy rongy, egy játékszer vagy, akire néha ráírt, és te ugrottál, mert ő tudja és látta mindig is, hogy mennyire beleszerettél! Magyarul: elbasztad! Felejtsd őt el!

- ...elfelejteni? Hogy tudnám elfelejteni azt ami és aki újra értelmet adott mindennek? Harminckilenc év alatt először érzek ilyet valaki iránt. Kitörölhetetlen. Égek érte. Vele. Mellette. Együtt. Emlékszel? amikor biciklizett mellettem, ahogy elváltunk, de egy darabon együtt mentünk, mert elkísérhettem, és ahogy rám nézett...? 
Az ember nem egy rideg gép, hogy kitöröljön magából emlékeket, gondolatokat, érzéseket. Hja...majd, ha alzheimeres leszek, akkor persze, oké. Akkor kitörlődik minden. De minden erőmmel azon leszek, hogy ez ne történhessen meg. Ő az értelem, az az értelem, ami minden életnek van. Az én életemnek ő lett. Másnak ott a 42. 

- Ez a férfi átver. Én szóltam. Merő hazugság az egész. Szerinted miért van a vibere úgy beállítva, hogy ne tudd, hogy látta/olvasta-e az üzeneted? Ez csak egy példa. Gondolkozz és rakd össze a morzsákat... Ha valakinek fontos vagy, válaszol, és nem hagy kétségek között senkit! Pláne nem olyan érzelmi többletgombócot, mint te. Mert te szánalmasan érzelmes és érzékeny vagy! Jó lenne már kinőnöd ebből valahogy. Nem írt. Nem akart írni. Mással van, mást csinál, jól érzi magát. Pont. Ne kaparj már utána!

- Nem kapartam..épp ezért nem írok neki, ezért nem írok minden percben vagy minden napon.. Nem azért mert ne aggódnék vagy ne akarnék...Írok...kitörlöm..írok..kitörlöm... de nem küldöm el... Nem akarom az én fájdalmammal és érzéseimmel nyaggatni. Tudom, hogy nem kíváncsi rájuk, neki ez terhes dolog. Jó... Én csak... Én csak...

- "Én csak.. " Kurva szánalmas vagy! De rohadtul! Tudom jól, hogy hajnalban mit nézel a tévében, minek az ismétlését, hogy a végén lásd, kiírva a nevét, hogy megnyugodhass, hogy minden rendben vele. Még ilyen szart is képes vagy végigszenvedni, csak miatta! Fogd már fel, hogy egy kísérlet voltál, aki kellett az egójának! 

- ... Nem lehettem kísérlet... Tudnia kell, hogy ő bárkit megkaphat... Annyira... mint két ellentétes pólusú mágnes. Olyan csodaszép és olyan okos...Olyan jó hallgatni. Tudod jól, hogy  én akkor is csak azt próbáltam neki leírni viberen, hogy tudja, hogy ő bárkit megkaphat, ha akarja... a szupermodelleket...és válogathat közülük. Én nem azt írtam, hogy menjen el és tűnjön el az életem küszöbéről... Csak...akartam, hogy lássa, hogy ilyen, mint én nem érdemli meg őt, mert ő annyira... akartam, hogy ezt emésztgesse, és nem akartam, hogy újra az jöjjön elő, hogy hogy néz ki ő, és milyen dagi meg ronda... Bár reálisan látná magát... Csak le akartam zárni ezt a témát. A témát. Nem az ismerkedést... és csak elköszöntem, illemből. Nem véglegesen. Ezért írtam rá egy hét után... hogy érezze és értse, hogy minden nap rá várok... Ha kísérlet lettem volna...biztos megmondta volna. Van annyira őszinte... Én elmondtam neki mit érzek, látható rajtam, leírtam ezerszer... De nem éreztem azt, hogy fontos lehetnék vagy lehettem volna neki...ennyi igaz. Ha nem mutatja ki, érezhetem ezt csapdának, játéknak, vagy egyszerűen arról is szó lehet, hogy jó az ízlése és nyilván nem akar ilyentől semmit, mint én, mert a cicababákra hajt. Ezért nem is nyomulok rá... Félek. Biztos ő sem akart megbántani, hogy bocsika, de neeeem... Ezért nem haragudhatok rá. Meg kell, hogy értsem, és fel kell, hogy dolgozzam... de nem megy... 

- Na jó... Szenvedj, halj bele akkor! Rajtad senki nem tud segíteni. Makacs és vak vagy! 

Volt valamim, ami a minden volt. A társasága. A lelke. Az a valami, amit éreztem kettőnk között. Azt a perzselő valamit, ami ott volt a tekintetében valamiért. Tapintani lehetett volna... De jó is volt akkor... Bár hozzám ért volna... Vajon milyen melegek lehetnek azok a gyönyörűen ívelt ajkai? Milyen ízű a nyála, milyen lehet, amikor csókol, ahogy arcomra és nyakamra teszi erős ujjait? Vajon magához szorítana? Mondana valamit? Milyen jó lehetne végigsimítani szépséges testét...  Vajon én valaha fel tudtam volna izgatni?  Sosem tudom meg a bennem tornyosuló kérdéseimre a válaszokat. 

Most pedig itt ülök a múlt kihűlt darabkái mellett, Cipőm a színes, nedves, rohadt illatú avarba merítve, a hideg szélben, egyedül az emlékeimmel. Iszonyatosan hiányzik. 

Minden. Egyes. Pillanat. Vele. 

A sötétben hirtelen egy motor hangját hallom, szívem összeszorul. Talán éppen ő jár a Duna ezen oldalán valamiért... Feltűnik a fénypont, amit követ a motor, de csalódottan hullok vissza a padra... Nyomorult pizzások...

Fejem hirtelen valami megérinti. Összerezzenek. A szél felerősödött, a felettem tornyosuló gyönyörű fa kopaszodó ágai megpaskolnak, hajamba túrnak, mintha mondanák jóságosan, hogy menjek haza, hiszen órák óta az utcán élek, megfázok... Élek... Ugyan... Haza...
Tekintetem a kávézó felé fordítom, a narancssárga plédek hívogatóan terülnek el a székek háttámláin. Talán az a pad és a kávézó azon asztala körüli két szék...az az otthonom... De oda nem mehetek... A magány nyomasztó. Nem, nem félek az egyedülléttől. Sosem féltem. De ez a fajta magány érzés az összetört lelkemben. Ez elviselhetetlen. 
Össze kell pakolnom, autómba bepakolni, és irány haza... Nem érzem már igazán otthonnak. Talán sehol nem volt már régóta otthonom. De itt már nincs keresnivalóm. Igen... Mennem kell...

Félek. Akárhova is menekülök, viszem őt magammal a szívemben, lelkemben. Nem tudom mi a helyes... 
Bár visszaforgathatnám az időt, amikor még ott ültünk. A padunkon, ketten, egymásnak háttal, egymásra támaszkodva, hallgattunk, ahogy hátranyúltál  jobb kezeddel, és erősen megszorítottad kezem... Mindennél többet mondott. Igaz, az nem az otthon volt nekem, hanem maga a Világ. 

Hiányzol. Minden hiányzik. Minden: ami te vagy nekem, ami én lehetnék melletted, amik lehettünk volna. 







Megjegyzést csak bejelentkezett blogolok tagok írhatnak!
Jeletkezz be a blogodban, vagy készíts te is egy blogot a blogolok.hu-n!
zivatarfelho
Hogy ki vagyok? Porszem a sivatag dűnéjének mélyén, vagy éppen vízpára egy zivatarfelhő belsejében. Gyáva oroszlán a filmből, tyúk egy versből, ló egy mű címéből... Semmi különös, vagy egy különös senki... Esetleg más... Nem tudom... Keresem a választ... Vagy talán már nem is.